Mikor meghallottam Dr. Whitman hangját, most már kinyithatja a szemét azonnal felültem és rá néztem, látni akartam az arcát, a reakcióját, hogy mit látott a monitoron. De nem láttam semmit, az arca semleges volt, szinte mozdulatlan.
Hatalmas sóhaj után szorongva mentem be a kis öltözőbe és vettem fel a ruhám, hogy aztán újra kimehessek.
- Amelia…– kezdett bele, amitől már ideges lettem.
- Beteg vagyok, igaz? – kérdeztem rá azonnal rettegve a választól.
- Kedvesem nyugodjon le – tette mind két tenyerét a vállamra – az eredményeket csak később tudom meg.
- Később? – néztem rá elfancsalodva.
- Nem kell aggódnia. Majd felhívom, ha meg vannak az eredmények, rendben? Addig ne ezzel törődjön.
- Ne ezzel törődjek? Hiszen most azt várja el tőlem, hogy nyugodtan éljem tovább az életem, mikor lehet, hogy épp haldoklom! Nem tudok kétségek között élni doktor úr – borultam ki, a kezemmel hadonásztam a szememből pedig szépen lassan indultak útnak a könnyeim.
{Tovább olvasom...}
{Tovább olvasom...}
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése