Fekete szövetnadrágban, és fekete kosztüm
kabátban jelentem meg a
temető kapujában. A családi parcella nem messze volt a
kaputól így már onnan láttam milyen sokan is jöttek el anyám temetésére.
Nagy sóhaj után feltettem a nagy fekete
napszemüvegemet és elindultam a tömeg felé.
-
Amy –
látott meg majd lépett hozzám gyermekkori barátnőm, Angela – siettünk, ahogy
tudtunk az első repülővel jöttünk is. – fogta meg a kezem.
-
Köszönöm,
hogy eljöttetek – szorítottam meg barátnőm kezét – Georg? – néztem körül.
-
Apával
beszél valahol – nézett ő is körül – és hogy érzed magad kicsim? – karolt át.
-
Most
már jobban. Úgy döntöttem beköltözöm a régi házba.
-
Ez
remek hír, közelebb leszel hozzánk – felelte mosolyogva.
-
Inkább
a lakásom adom el, amihez kevesebb emlék köt, mint a szülőházam.
-
Igazad
is van.
-
Szeretném
majd a segítségeteket kérni a felújításokban. Kívülről három éve lett
felújítva, de belülről ráférne egy tatarozás.
-
Bármiben
segítünk.
-
Szia,
kislány – karolt át Georg is, Angi újdonsült férje.
-
Szia
– pusziltam meg – sajnálom, hogy ott kellett hagynotok a nászutatokat.
-
Ugyan,
fontosabb vagy most nekünk te – ölelt át Angi, Georg pedig megpuszilta a fejem
búbját.
-
Ez
kedves tőletek.
-
Elnézést
– lépett oda a pap – kezdhetjük?
-
Hát…
– körül néztem – úgy látom mindenki megjött, igen, kezdheti
atyám – bólintottam.
-
Gyere,
üljünk le – húzott az egy sorból álló székek felé, ahol az idősebb rokonok,
barátok és mi foglaltunk helyet.
A pap beszéde fél óráig tartott, azt
olvasta el, amit én összeírtam anya életéről a napló és az ő meséi alapján.
- És most kérem, hallgassák meg az asszony
lányának búcsúbeszédét. Amelia – nézett rám.
Én pedig mélyet sóhajtottam majd felálltam
és a pap mellé álltam, rövid ideig csak figyeltem a gyönyörű fényes fakoporsót,
aminek a közepén egy hatalmas koszorú volt rózsákból összeállítva, ez volt anya
kedvenc virága.
-
Köszönöm
mindenkinek, hogy eljöttetek. Nem is tudom, mit
mondhatnék, hiszen… az
édesanyám fekszik ebben a koporsóban.
Ott voltam vele, az utolsó perceiben.
Elbúcsúzott… - emlékeztem vissza elcsukló könnybe lábadt szemekkel -… azt
mondta, hogy ha már valaki ott van a végén, nem vágyik másra, csak a hosszú és
mély alvásra – töröltem meg a szemem – teljesült a vágya, hiszen most alszik –
sírtam el magam – örökre elaludt – emeltem a szám elé a kezem, éreztem, hogy
Angi átkarolja a vállam.
-
Le
akarsz ülni? – kérdezte ő is sírástól rekedt hangon, de én csak megráztam a
fejem.
-
Annyi
mindent köszönhetek neki – szipogtam – és én… olyan kevés időt voltam vele, folyton
a munkámmal voltam elfoglalva, féltem bemenni hozzá, féltem látni, hogy megy
tönkre, és mikor bekerült a kórházba és az orvosa azt mondta, nincs sok hátra.
Összetörtem, két hétig ki sem mozdultam a lakásomból csak próbáltam
feldolgozni, hogy anyám haldoklik. Aztán elfogadtam, felkészültem a
legrosszabbra, de most… itt állva, a koporsója előtt azt kívánom, bár én haltam
volna meg – sírtam el ismét magam – szeretlek anya, és tudom, onnan fentről
figyelsz ránk – néztem fel mutatva az égre – és megígérem, ígérem neked, hogy
büszke leszel rám. A legjobb esküvőszervező leszek világ szerte, mert te
bíztattál, hogy küzdjek erősen, mert a küzdelem győzelmet szül, és én győzni
fogok anya, csak miattad fogok győzni, hogy büszke lehess rám – csuklott el a
hangom. - Jó éjt, szép álmokat –
suttogtam a koporsóra nézve, majd Angi -vel visszaültem.
A pap még mondott pár szót búcsúzóul, majd
mindenki egyenként köszönhetett el a koporsóhoz lépve.
Én voltam az utolsó, egy szál fehér rózsát
tettem a koporsó tetejére és egy puszit is nyomtam rá, majd utánam Angi és
Georg is elbúcsúzott. Ezután végső nyugalomra helyezték a föld mélyére.
A halotti tort a szülőházamban rendeztem
meg, mivel a nappali elég nagy így befért a közeli rokonság és a barátok. Nem
voltunk sokan, durván tizenöt fő volt, a Rieder nem mondható nagycsaládnak,
ezért voltunk kevesen.
A vacsora után mindenkitől elköszöntem és
elmentek. Angi és Georg is elmentek, így egyedül tettem rendbe a nappalit,
utána lezuhanyoztam és anya szobájában eldőlve aludtam el.
Másnap reggel a telefonom csörgésére
ébredtem fel, nyűgösen nyúltam érte és emeltem a fülemhez.
-
Haló?
– szóltam bele, de azonnal el is kaptam a fülemtől ugyan is tovább csörgött – a
francba… - morogtam, majd megnyomtam a zöld kis gombocskát és ismét a fülemhez
emeltem – haló?
-
Jó
reggelt kicsim.
-
Angi…
-
Felkeltettelek?
-
Most
már mindegy – sóhajtottam fel hanyatt fekve.
-
Nem
akartalak, bocsánat.
-
Így is
elaludtam.
-
Be
akarsz menni a céghez?
-
Muszáj.
-
Dehogy
muszáj, te mondtad, hogy Beate pihenőre küldött, nehogy bemerj menni!
-
Most
fenyegetsz? – mosolyodtam el.
-
Fenyegetlek
hát!
-
Jó,
nem megyek.
-
Na
azért. Figyelj, beszerveztem Georg haverijait segítőmunkának. Mikor akarsz neki
állni?
-
Hát
még semmi sincs meg…
-
Mit
szólnál, ha ma elmennénk festékeket venni, és holnap neki állnánk?
-
Jó
ötlet, de terveim sincsenek.
-
Édesem,
esküvőszervező vagy, terveid mindig vannak.
-
Szeretlek,
ugye tudod? Köszönöm, hogy mellettem vagy.
-
Ezt
ne köszönd, természetesen, hogy melletted vagyok, a legjobb barátnőm vagy.
-
Ahogy
te is nekem.
-
Na,
szedd össze magad, egy óra múlva a laskásod előtt foglak várni.
-
Kész
leszek.
-
Csók.
-
Szia.
Majd letettük a
telefont, magam mellé helyeztem a készüléket és tovább terpeszkedtem a hatalmas
franciaágyon, amiből anya édes parfümjének illata áradt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése